Élénken emlékszem arra a pillanatra, amikor 2006 novemberében először ültem csoportvezetőként egy szoptatástámogató alkalmon. A szívem a torkomban dobogott az izgalomtól, a lelkesedésem óriási volt. Megannyi hasznos információ keringett a fejemben és azt is tudtam, hogy mi az, amit először el akarok mondani. Abban viszont tapasztalatlan voltam, hogy ezeket az információkat hogyan adjam át, és mi is az, amire az édesanyáknak valóban szüksége van. Egyetlen várandós édesanya jött el, aztán ő jött a következőre is, majd miután megszületett a kisbabája, még néhányszor. Sok év után, amikor újra találkoztunk, azt mondta, örül, hogy tudott szoptatni.

Kicsit szégyenlősen gondolok vissza most erre a történetre, pedig már tudom, sokszor a szándék, a motiváltság, az, hogy én hiszek a pozitív változásban, mindez többet nyom a latban, mint a konkrét segítség. Legalábbis a szülés körül biztosan.

Nagy utat jártam be azóta, sok mindent a saját tapasztalataimból tanultam meg. De sokat köszönhetek azoknak a képzéseknek is, amelyeket elvégeztem az évek során. Már meg tudom osztani a figyelmemet magam és a kliensem között. Tudok egyszerre koncentrálni arra, hogy mit üzen a másik a szavaival, gesztusaival és arra, hogy ez rám hogyan hat, hogyan alakítsam a segítő kapcsolatunkat ennek megfelelően.

Az anyákkal, családokkal való munka mellett mindig fontos volt számomra, hogy tegyek a tágabb hatásért is. Több civil szervezetben dolgoztam, aktivistaként tevékenykedtem mozgalmakban. Most azért dolgozom, hogy a segítő szakembereknek teret és eszközöket adjak a fejlődésre és a megújulásra. A kommunikációs készségek fejlesztésén, az attitűd formálásában, a szakmai önreflexió támogatásában és a dramatikus technikával az együttműködések, közösségek fejlődésében munkálkodva inkább érzem magam mentornak, mint tanácsadónak.

A fotó az egyik „Megtartó közeg” workshopunkon készült.