Mire akarod nevelni?
Egy társadalom gyermeknevelési szokásait meghatározza, hogy tagjai milyen értékeket tartanak fontosnak. Döntő, hogy milyen életre szeretnék felkészíteni a gyermeket, milyen értékeket követünk és melyek szeretnénk átadni. Ez érthető és helyénvaló elvárás, a problémát az okozza, ha ez a tudatos nevelés nincs összhangban a gyermek és a szülő szükségleteivel. Ilyenkor ugyanis a nevelés módszerei nem felelnek meg a gyermek életkorának. Az teljesen kézenfekvő és mindenki számára belátható, hogy botorság volna egy óvodás kisfiút integrálszámításra okítani, és ugyanilyen esztelenség lenne megkívánni tőle azt, hogy az egyetemistákkal együtt 6-8 órán keresztül üljön (másfél óránkénti szünettel) egy előadóteremben némán jegyzetelve. Mégis sokan azt várják a pár hetes csecsemőtől, hogy magában, szüleitől szeparáltan feküdjön a kiságyban naphosszat és átaludjon órákat, éjszakákat. Ez pedig legalább annyira lehetetlen elvárás, mint az előbbiek.
A csecsemő különleges szükségletekkel és lehetőségekkel születik
Az emberi újszülött sok szempontból éretlen még születésekor. Más főemlősök utódaihoz képest koraszülöttként jön világra. Még hónapokig szüksége van édesanyja állandó közelségére, gondozására.
A szülők egyik legnagyobb kérdése, hogy vajon hogyan altassák kisbabájukat. Éretlen idegrendszere még nem képes egy újszülöttet, sőt, még a togyogóst sem, segítség nélkül abba az ellazult állapotba juttatni, ami az alváshoz szükséges. Sem pedig ezt az állapotot tartósan fenntartani. Az alvásfázisok közötti átmeneten sem tudnak túljutni egyedül. Szopó csecsemő esetében kézenfekvően a szoptatás az, ami ritmikus és egyenletes voltával hozzásegíti őt az érzékszervek kikapcsolásához. A szopás közben a csecsemő agyában felszabaduló, és az anyatejen keresztül kapott endorfinok szintén segítenek az ellazulásban és az elalvásban. Azok az édesanyák, akik nem szoptatnak, fel-le sétálnak a kisbabájukkal, a popsijukat paskolgatják, a babakocsit rázzák, vagy a cumisüveget, a cumit adják a szájába e helyett, ezekkel biztosítva hasonló ingereket a szopáshoz. Talán meglepő, de igaz: a teljesen önálló elalvásra és az éjszaka átalvására egy kisgyerek körülbelül 4-5 éves korára érik meg egészen. Lényeges, hogy ÉRIK, azaz nem szükséges ebben fejleszteni, tanítani.
Újszülött korban – és később is – lényeges oka van az ébredéseknek: egyfelől a már említett éretlenség az, ami okozza ezeket, másfelől pedig, mivel az emlősök teje alacsony zsír,- és fehérjetartalmú, így gyakoribb szopásokra van szüksége az utódnak. További biológiai ok még az állandó készenlét, az élet megóvása: hogy ellenőrizni kell, minden rendben van-e, anya / apa/ a gondozó a közelben van-e, meg tud-e védeni. Városias társadalmunkban, a technika és a tudás ugrásszerű fejlődésével, a civilizációval nem tart lépést az emberi – és ezzel az újszülött, a gyermeki – szükséglet. Kérdéses, hogy a közeljövőben fog-e ez egyáltalán változni. Az első hónapokban bizony a legfontosabb szükséglete a csecsemőnek a testközelség és a szopás. Ezt sok újdonsült édesanyának nehéz elfogadnia, mert nem erre számított, vagy mert nem ezt hallja a környezetétől. Esetleg éppen ellenkezőleg, arra biztatják, hogy a néhány hetes csecsemőt kezdje kondicionálni, szoktatni, nevelni, csúnya szóval: idomítani. Azok, akik ezt javasolják, egészen biztosan nincsenek tisztában ennek a módszernek a rövid, és hosszú távú következményeivel.
Sokszor irreális elképzeléseink vannak
Dr. William Sears nagyon szemléletesen írja:
„Lehet, hogy egy első gyermekes szülő úgy gondol a csecsemőre, mint egy fotóalbumban látott képre: csendesen fekszik a kiságyban, passzívan bámulja a felfüggesztett játékokat, időnként fel kell venni, megetetni, játszani vele, aztán visszatenni. Azt gondolhatják, hogy csak azért kell időnként kötelességszerűen felvenni, hogy elég hosszú időre lecsendesítsük ahhoz, hogy megint le lehessen tenni. A babahordozás elve ezt megfordítja. A babákat az idő nagy részében hordják, és csak alvás idejére teszik le, meg azért, hogy a szülő a saját igényeit is kielégíthesse. A “letett” babák megtanulják, hogy sírniuk kell azért, hogy felvegyék őket. A “hordott” babák sírás helyett megtanulják testbeszéddel jelezni, ha le akarnak kerülni.”
Ha nem lenne elegendő indok a hordozásra, hogy egyszerűen erre van szüksége a kisbabáknak, akkor számtalan vizsgálatot találhatunk ennek igazolására. Több kutatás is azt bizonyítja például, hogy a hordozott csecsemőknek gyorsabb a mozgásfejlődése. Az pedig szintén bizonyított, hogy azok az ingerek, amik hordozás közben érik, (az egyensúlyérzékelést érő ingerek és a többi érzékszervi inger: tapintás, hallás, szaglás, ízlés, látás) optimális módon stimulálják az agy érését. Ezeknek a korlátozása drámai hatással van az agyra, az idegrendszer fejlődésére. Ebben a nagyon érzékeny és gyorsan fejlődő időszakban épül fel ugyanis az agy struktúrájának, az idegrendszeri kapcsolatoknak nagy része.
A bizalom a legfontosabb kapocs
Ha egy kisbabát letesznek, és nem veszik fel, amikor sír, azzal azt tanítják neki, hogy ő nem fontos, a jelzései sem fontosak, nem érdekesek és egyáltalán nem érdemes szólnia, ha valami baja van. Azt hiszem világos, hogy ez hova vezethet. Valóban megtanulja a kicsik nagy része néhány nap alatt az új „rendet”, a kérdés az, hogy valóban ez-e a cél. Sok szülő értetlenül áll később a gyermekkel való nehézségek előtt. A korai kötődésnek nevezett kapcsolat ugyanis az első években épül ki a gyermek és gondozója (édesanyja/édesapja) között. Minél többször kap jelzéseire, éjjel és nappal egyaránt, megfelelő választ, minél inkább kielégítik alapvető szükségleteit, annál inkább biztonságban érzi magát, annál inkább lesz bizalommal a külvilág és gondozói felé. Azt is megtanulja ezáltal, hogy törődésre érdemes, szeretetre való lény. Ezt nevezik ősbizalomnak. A gyermeknek egyéves korára már határozott képe van a külvilágról és saját magáról is, erre is gondolni kell, amikor az első közös hónapokat töltjük. A szülővel kialakuló biztonságos kötődés talaján épül aztán a többi kapcsolat is, barátokkal, ismerősökkel, társakkal.
Az első évek hamar elszállnak, kisbabánk elindul, önállósodik, felfedezi a környezetét. Egykettőre óvodássá, majd iskolássá cseperedik. Mire feleszmélünk, már kamaszodik, és hiába ölelnénk magunkhoz, hiába tudnánk szívesen csak néhány órára is testközelben, már rég kinőtte ezt az igényét, s a helyünket lassan mással kell megosztanunk, barátokkal, szerelmekkel.
Hol van már az első hónap, mikor úgy éreztük, sosem múlik el ez az idő, amikor csak testünk tudja jóllakatni, elaltatni és megnyugtatni!
